|
A MINDENES NÉMET JUHÁSZKUTYA
Gyengék és gyengénlátók segítôje
 A mozgássérült óvatos járógyakorlatokat végzett a klinika parkjában. Bal kezével orvosára, dr. Görlitzre támaszkodott, jobbjában mankó. A sétákon mindig elkísérte ôket az orvos kutyája, Moritz Excelsior. Olykor-olykor letették a botot, hogy a beteg mankó nélkül próbáljon lépegetni. Éppen egy ilyen alkalomkor dr. Görlitzet telefonhoz hívták, így páciense egyedül maradt, képtelen volt segítség nélkül továbbhaladni. Ekkor hihetetlen dolog történt: minden utasítás nélkül Moritz, az orvos kutyája elrohant, és a kórház épületébôl kihozta a sérült mankóját. E történetet maga dr. Görlitz mesélte el a német juhászkutya atyjának, Max von Stephanitznek, miközben nyomatékosan felhívta Stephanitz figyelmét a kutya teljesen önálló, minden parancsot nélkülözô cselekvésére. Nem véletlenül énekelte meg már a középkorban Walther von der Vogelweide azt az ôsi bölcsességet, miszerint egy állat szívet melengetô tettekre képes. Ezt a régi megállapítást napjaink modern kutatásai is igazolják, kutatók többször is szemtanúi voltak annak, hogyan segítenek át háziállatok krízishelyzetben lévô gyerekeket a lelki traumák okozta nehézségeken.
 Belgiumban már a VIII. században használtak állatokat terápiás célokra. Az angol York kolostor szerzetesei 200 évvel ezelôtt azt tanácsolták: a lelki és testi sérülteken legjobban egy ima és egy állat segít. Valamit ebbôl Stephanitz is megsejtett és papírra vetett, de számára elsôsorban az volt a legfontosabb, hogy a terelômunka szerepének csökkenésével a német juhászkutyák konkrét, fizikai teljesítményének újabb feladatokat találjon.
Nem kellett sokáig keresnie. A háborús sérültek közül sokan vakon tértek haza, és Stephanitz számára magától értetôdô volt, hogy vakvezetôkutyák segítsék ezeket a szerencsétlenül járt embereket. De a vakvezetô kutya mint olyan valójában nem is újkori találmány. Már Pompei romjai között találtak egy jó állapotban fennmaradt ábrázolást, melyen egy kutya által vezetett, botra támaszkodó férfi látható. Nyilvánvalóan vaknak kell lennie, mert a képen egy nô alamizsnát ad neki, de ô nem nyúl az adományért. (Pompei városát i.sz. 79-ben öntötte el a Vezúv lávája.) De létezik egy germán monda is, mely szerint Helmholdot is hûséges kutyája vezette az erdôkön át, miután az uralkodót Odran kelta király megvakította. A középkorból egy vak énekesrôl maradt fenn írásos emlék, akit egy kutya vezetett várról várra. 1780-ból hiteles tudósítást olvashatunk az akkoriban igen híres párizsi „des Quinze-Vingts” vakok kórházáról, ahol már akkoriban kutyákat alkalmaztak vakok vezetésére. 17 évvel késôbb Fréville „Híres kutyák történetei” c. munkájában lelkesen számol be e vakvezetôkrôl, akik türelmesen és okosan vezetik gazdájukat, kitérve mindenféle akadály elôl, s ha szükséges, inkább kerülô úton vezetik haza társukat, ha a megszokott utcán hatalmas pocsolyák nehezítik az elôrehaladást.  A vakvezetôkutyák képzésének történetében kiemelkedik Josef Reisinger személye, aki asztalosinas korában vakult meg 1780 táján. Ma ô számít a szisztematikus és tervszerû vakvezetôkutya-képzés egyik úttörôjének. Saját kutyáját, egy kis spiccet olyan tökéletesen képzett ki, hogy az emberek többször is kétségbe vonták Reisinger vakságát.
Johann Wilhelm Klein 1819-ben alapított Bécsben egy intézetet, ahol már szintén kutyákat alkalmaztak a vakok segítésére. Az elkövetkezô évtizedekben azonban valahogy megfeledkeztek e kutyákról, s csupán az elsô világháború után „kapta fel” ôket egy Senfelder nevû bécsi orvos. De hiába támogatta munkáját az Osztrák Rendôr-, Háborús- és Szanitéckutya Egyesület, javaslata, hogy a megvakult katonákat kutyák vezessék és segítsék, hazájában nem talált visszhangra.
 Az osztrák Senfelder ötletét egy német titkos tanácsos, Stalling valósította meg. 1916-ban, két évvel a háború kitörése után, a Szanitéckutyák Német Egyesületével közösen alapította meg Oldenburgban a világ elsô vakvezetôkutya-képzô iskoláját. Bár meggyôzô eredményességgel dolgoztak, és kutyáik keresettek voltak, anyagi nehézségek miatt az iskola bezárta kapuit. Azonban munkájuk nem volt hiábavaló, egyre többen érdeklôdtek vakvezetôkutyák iránt. 1923-ban végre a német fajtaegyesület, az SV hozott létre egy nagyszabású kiképzôhelyet Potsdamban, mely a világ második vakvezetôkutya-képzô iskolája volt. Kilenc évvel késôbb már az ezredik kiképzett vakvezetôkutyát adták át. Olyan nagy volt a kereslet a kutyák iránt, hogy az Egyesület bayerni csoportja még egy iskolát nyitott Münchenben.
 A potsdami példát követve, világszerte megindult a vakvezetôkutyák szervezett képzése, nemcsak Európa államaiban, hanem a tengerentúlon is.
|
Ha nem lehet, akkor hogy lehet mégis hosszú szôrzetű német juhászkutya. A rejtély megfejtése egyszerű tényen alapul.
A fajta kialakításánál két fô típus játszott szerepet. A Baden-Würtzttenberg tartománybeli kisebb testû, rövidebb szôrû, álló fülû, rendkívül fürge német juhászkutya, valamint a thüringiai hosszú szôrzetû, nagyobb testalkatú, lazább fültartású, „megfontoltabb mozgású egyedek. Ezek tenyésztésbe vétele és többgenerációs, különbözô színtû rokontenyésztése, valamint a hangsúlyozott szelekció vezetett a fajta a Nr. 1. számú származási bizonyítvánnyal rendelkezô elsô reprezentánsa, „Horand v. Grafrath” megszületéséhez.
Horand mellett természetesen egyidejûleg több hasonló tulajdonságokkal rögzítetten rendelkezô kutya volt jelen, amelyek biztosították a különbözô vonalú keresztezôdésekbôl adódó szélesebb „vérbázist”, azaz az összetett genetikai hátteret, ami egyben a rejtély nyitja is egyben.
 Amint az ismeretes egy élôlény, esetünkben a német juhászkutya megjelenési formája, azaz fenotípusa sok vonatkozásban következtetni enged az örökítési potenciáljára, vagyis genotípusára. Ez a megközelítés nagyon leegyszerûsített, de nagyon jól szemlélteti a szóban forgó probléma hátterében álló összefüggéseket.
A genetika nem matematika, legalábbis a szó hétköznapi értelmében. Ha csak arra gondolunk, hogy egy biztos öt találatos lottószelvény kitöltéséhez az összes kombináció figyelembevételével kb. 4,5 millió szelvényt kell kitöltenünk, akkor könnyen beláthatjuk a két szülôpár ivarsejtjeiben lévô 39-39 kromoszóma variációs lehetôsége lényegesen meghaladja a 90 számból 5-öt változatait, ugyanis a szülôk génkészleteinek kombinációs lehetôsége a hatványozódás menetrendjét követi. Egy kromoszómapárnál 4, kettônél 16, … és így tovább 39-ig, ami már milliárdos nagyságrendet jelent.
Esetünkben a hosszú szôrzettípus, a fajta létrehozásának genetikai tényezôként került, mint kártyalap a „pakliba”.
A német juhászkutya szolgálati értékét azonban nagyban rontotta volna, ha a különbözô területeken alkalmazott kutyák szôrzetét rendszeresen ápolni vagy ápoltatni kellett volna. A német juhászkutya fajta leírása – melynél megfigyelhetô az optimumok következetes kijelölése – a félhosszú, egyenes, más néven egyenes szálú szôrzet nevesíti. Tehát a hosszú szôrzet minden formája tenyésztésbôl kizáró ok.
Miért található akkor mégis – száz év után is – a hosszú szôrzetért felelôs génállománnyal rendelkezô egyed a populációban? Keresd az embert! Az ember tevékenysége lelkének tükrözôdése és sok esetben nem tud ellenállni olyan kihívásoknak, mint amilyen a Mount Everest megmászása, vagy esetünkben a hosszú szôrzetû egyedek tenyésztésben tartása.
Megfigyelhetô volt az egykori NDK tenyésztési gyakorlatában – ahol a porosz szellem inkább dominált, ellentétben az NSZK szabadabb individualizmusával – az un. „egérszôr” kialakulása, amely a másik végletet – félve a hosszú szôrzet megjelenésétôl – követô gyakorlatot tükrözte.
Tehát a megoldás kézenfekvô. A szemet gyönyörködtetô hosszabb, de nem hosszú szôrzet eléréséhez a tenyésztôi receptura nem nélkülözhette a hosszú szôrû változat idôrôl idôre történô tenyésztésbeli alkalmazását. Aztán, hogy a született alom szülôiként mely egyedek szerepeltek a származási dokumentációban a valós szülô helyett az a tenyésztô rejtélye maradhatott.
De ugyanez az eljárás valószínûsíthetô a kifejezetten egységes – közel azonos – fenotípussal rendelkezô tenyészetek esetében, igaz itt a rokontenyésztettségi fokozatok, származási dokumentumon való meg nem jelenését kell feltételeznünk.
Azonban a napjainkra egyre inkább teret nyerô DNS vizsgálatok hatására megfigyelhetô a fent leírt jelenségek megszûnô tendenciája.
Az igazsághoz tartozik még az is, hogy a sokgénes öröklôdésmenet – amely a kutyánál jellemzô – a hosszú szôrzet megjelenésével egyéb, ahhoz kapcsolódó sokszor elônyös tulajdonság is megjelenik.
A hosszú szôrû változat egyedeinek csonterôssége – nem csak optikai tényezôk miatt – kommunikációs és munka készsége, kiegyensúlyozottsága, domináns kísérô jelenség és valószínûsíthetôen a thüringiai ôs mai napig ható fajtabélyege.
Ismereteim szerint az anyaországi egyesület (SV) a jövôben mérlegelni fogja annak lehetôségét, hogy az ilyen – a tenyésztésbôl kiesô – egyedek egyesületen belüli sportszelekciókban történô integrálásával az agility versenyeken megteremtsék az egzisztenciájuk megteremtésének lehetôségét.
Hiszen végül ôk is a mi kutyánk, fajtánk kölykei. | | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
